Isla Cerralvo

Sziget látogatás

Mexico, Baja California 2008

Mexico-ba érkezésünk után a negyedik napon elhatároztuk, hogy felkeressük Isla Cerralvo-t, a Ferocactus diguetii élő-helyét

Maga a sziget 25 km hosszú 8 km széles vulkanikus hegyvonulat, lakatlan terület. A legmagasabb pontja 600 méter, La Paz-tól délre a Kaliforniai-öbölben helyezkedik el. A lehető legközelebbi parti települést igyekeztünk megtalálni, ott is a csónakkal rendelkező halászokat, akik hajlandók átvinni bennünket a szigetre. A kis halász-falut könnyedén sikerült becserkészni, néhány csónak is árválkodott a parti fövenyen... Dél körül van, szikrázó a napsütés, sehol egy lélek, a helyiek sziesztáznak. Pelikánok bóklásznak a festői parton. Szemben velünk rózsaszín hajóként emelkedik ki az öböl vizéből a sziget, Cerralvo. Iszonyú a meleg, a tenger hullámai csábítóan invitálnak fürdésre, merülésre, a víz kristálytiszta. Kocsinkat az út mellett hagytuk, innivalónk a forrásponton. Kis közért közvetlen átellenben, olyan mint nálunk egy ,,Mini ABC". A boltost hangos Bueno spanyol köszöntéssel üdvözöljük. Hideg üdítőt vásárolunk, jót húzok belőle, de az íze valami iszonyatosan rossz.

A bolt előtt álldogálva azon meditálunk, honnan kerítsünk csónakost. Pillanatnyi ötlet az eladót kell megkérdezni, ilyen kis faluban ismer mindenkit. Toth Norbi a spanyol tudását csillogtatva elmagyarázza a harminc körüli asszonykának, mit szeretnénk. Ez a mi Napunk! Boltosunk térül-fordul, perceken belül egy tagbaszakadt termetes hatvan-körüli emberrel jön vissza, talán az apja.
Kölcsönös üdvözlés, majd Norbi a helyzet magaslatán, fordít mit szeretnénk, mennyibe kerül és mennyi időt kapunk a sziget megtekintésére. Hamar megegyezünk. A kocsival átparkolunk a háza elé, összekapkodjuk holmijainkat, irány a part. Mire leszánkázunk a meredélyen az öreg egy tíz év körüli fiúcska segédkezésével már az üzemanyagot cipeli a parti fövenyen heverő tengeri alkalmatossághoz kék fehér színű műanyag csónakhoz. Kapitányunk átveszi az irányítást: holmit bepakolni, hajót vízre tenni! Megy minden, mintha mindig ezt csináltuk volna. Nekiveselkedünk, vízre taszigáljuk, a csónakot átbukdácsolunk a hullámtörőkön, nagy az izgalom részünkről. Helyezkedünk, a mentő mellényeket hiányolom, főleg Péter miatt mivel nem tud úszni. Minek kockáztatni?! Felvetésemre a válasz rövid, tömör, nincs rá szükség a tenger nyugodt az idő tiszta, szikrázó napsütés. Kitekintve a sziget felé, a mélykék tenger fehér tarajos hullámai nekem mást sugallnak. A motor felbőg és mi jegyet váltottunk a hullámvasútra. Hajónk, mint megvadult csikó hánykolódik a hullámokon. Peti, aki eddig csak kuporgott az ülés-deszkán, most hangos üdvrivalgásban tör ki: Az anyám jó istenit, Isten veled családom! Mindezt filmezem a csónak elejéből. Az út 45-50 perc kapitányunk szerint a szigetig, ezen a közel méteres hullámok nem segítenek. Szerencsére a csónak stabil repülő halként röpdös a hullámok felett, majd hirtelen vízre csapódva a fenekünk majd szétreped a nagy döccenéstől csak azért, hogy a következő hullámon ismét szárnyra kapjon. A sziget lassan közeledik, amint szél-árnyékba érünk a víz is simává válik, hogy a kaktuszokkal borított hegyoldal jobban

visszaadhassa vad szépségét tükörképével megduplázva. Először a hatalmas oszlop-kaktuszok (Pachycereus pringlei) lesznek felismerhetők.
Amint hajónk felsiklik a parti fövenyre, már tisztán látszanak a Ferocactus nemzetség gigászi képviselői a Ferocactus diguetii-k, medve-bocsként kapaszkodva a csupasz szikla-falakon.
Három órát kapunk a sziget felderítésére.
Szerencsére messzire nem kell mennünk. Az omladékos meredély, ahol kaktuszaink a sziklákon (ki tudja mióta) kapaszkodnak 75-80-fokos lejtő, vagy függőleges szikla-fal. Sokat nem teketóriázunk, mindhárman áttörjük magunkat a tövises bozóton mászunk felfelé. Amihez csak hozzáérünk, minden száz tövissel kapaszkodik belénk, talpunk alól sziklák gurulnak a part felé.Visszatekintve rémülten látom, hogy a kis srác kannával a kezében nyomul utánunk. Felcsapott vízhordónak.



Kövek záporoznak körülötte, nehezen értetjük meg vele, hogy nekünk nincs szükségünk erre, van üdítőnk.(Részemről inkább dühítőnk) Már nem is vagyok olyan szomjas, pedig csak az ízére gondoltam. Határozottan visszaküldjük némi értetlenség után, alattunk letelepszik egy hatalmas pachycereus árnyékába. Felérünk a sziklákkal összesimuló kaktuszokhoz, némelyiket mázsányira becsüljük, csodaszépek.
Sajnos termést, vagy nyíló virágot itt nem találunk, viszont koronaként ágaskodnak a bimbók a több centis tövisek között. Fényképezünk, majd kezdünk leereszkedni, hegy-mászó felszerelés nélkül továbbmenni lehetetlen, másik terepet kell keresni. A leereszkedés legalább olyan veszélyes, ha nem veszélyesebb. Hárman háromfelé indulunk, megpróbálunk behatolni a sziget belsejébe. A kusza tövises bozót védelmezőn óvja a szigetet, az alkalmi turistáktól. A nap kegyetlenül perzsel. Egymást nem látjuk, csak a távolodó csörtetés zaja hallatszik. Kiszáradt patak-mederre akadok, fellélegzek, néhány lépést könnyebben teszek, a mázsányi sziklákat kerülgetve lassan beljebb jutok, már nem látom a tengert. Előttem apróságok, virágzó kaktuszok, mammillaria-k. A csupasz sziklák repedéseibe ékelve gyökereiket helyenként telepet alkotnak.

Eszembe jut Füleki Józsi, a mammillaria-k szerelmese. Szépek ezek a növények, a nevüket is a szigetről kapták: Mammillaria cerralboa. Egyre beljebb és feljebb jutok, hatalmas több méter magas Ferocactus diguetii állja utamat, a tövisek ellenére magamhoz ölelem, hihetetlen kolosszus, hibátlan példány. Vajon hány év kell ahhoz, hogy ekkora legyen? A kamerát az egyik sziklára helyezem és bekúszok a képbe. Három méter körüli lehet, 190 cm-es termetemmel törpének érzem magam. Sajnos ez sem virágzik, fölé kúszok a meredélyen, onnan fotózok vissza. Tele van bimbóval, és elszáradt magtokokkal. Indulok tovább, a talaj itt a mederben apróra zúzódott törmelék, nem segít a haladásban, a meredély leküzdésében, néha többet csúszok vissza, mint amit előre haladok. Egy gyönyörű palackos növényt látva igyekszem megközelíteni. Nincs miben megkapaszkodjak, előadom a ,,négykézlábast", kombinálva az egyet előre-kettőt hátra felállással, a végén fentről ereszkedem lefelé, hogy közelebb jussak a növényhez. Fotókat készítek róla, kézilabda nagyságú. Szabályosan összeolvadva a sziklával. Az idő borzasztó gyorsan halad, lassan 3 órája a szigeten vagyunk, és szinte alig láttunk valamit. Érdekes lett volna a szigetet 4 égtáj felől is megvizsgálni. Aztán a víz alatt is körülnézni, itt tenyésznek a világon a legszebb gyöngykagylók. Telepeket alkotnak, lelkem csupa bánat. Csörtetést hallok, szinte a fejem fölül. Péter közeledik. Lavinaként jön lefelé, óva intem az omladékos part miatt. Péterünk már több sebből vérzik, a bozót kikezdte irháját Isten-kísértés félmeztelenül behatolni ebbe a tövises rengetegbe. Összepakolom a fotós cuccokat és indulok Peti után. De hová?! A legsűrűbb bozóton verekszi át magát a part felé ahol Norbi már vár rá. Csupán öt méter és kint vagyunk a parton. Ekkor Péter lába közé keveredett egy ág, hanyatt visszazuhan a tövisek közé, maga az iszonyat. Norbi próbál segíteni neki, mindketten elesnek. Állva nézem a történteket, segíteni nem tudok, 3 méterre vagyok csak tőle, de harmincnak is tűnik, inkább visszafordulok. Szegény Péter ezer sebből vérzik. Lassan visszafelé küzdöm magam, arra én biztosan nem megyek, inkább a hosszabb utat választom, szúrások, karmolások nélkül én sem úszom meg. Végre a homokos parton állok. A rossznak ítélt üdítőt az utolsó cseppig kiürítem. Péter már túl az átélt borzalmas zúgáson (esésen) mosolyogva extázisban mesél élményeiről.

Búcsúzóul egy pár kép, a legényke egy bőszen védekező tarisznyarákot mutogat nekünk. Vízre szállunk, hajónk gyorsan falja a kilométereket, a hullámok is lankásabbra váltanak, elégedettség sugárzik az arcokon.
Isten veled Cerralvo!
Kajdacsi János
Budapest, 2009 december